2011 március 30. Kalocsa

Könnyed, ismerkedő repülést terveztem az új cuccal. Nem is siettem, ezért mire Kalocsára értem már tucatnyian vártak a startra kiterítve. Hál' istennek a két csörlő aránylag gyorsan kidobálta az embereket előlem és a pálya közepén egy fél megyényi termik esélyt sem hagyott, hogy esetleg leszopódhassak.
Sajna Gaber, Máté és Dénes már vagy fél órával korábban eltűnt felhőalapról, így egyedül kellett döntenem mi is legyen a mai feladat.
A gyenge szél miatt egy háromszög mellett döntöttem és elindultam keleti irányba. Szépen adta is egy felhőút ami alatt véleményem szerint napnyugtáig lehetett volna menni, de nem akartam szabadtávot repülni. Elfordultam dél-nyugati irányba és elindultam a második száron. Amadé majd beszámol,  hogy miként adta tovább egyenesen, mert úgy láttam, hogy Ő talán arra fele ment.
A második száron a következő felhő alatt láttam, hogy nagyon ki van kékülve és nem akartam az első szép tavaszi repülésem elcseszni egy ordas sétálással, így a terv módosult és inkább visszaindultam a reptér felé. Ott még feltekertem alapra, kitágítottam a hurkot é-ny irányba és leszálltam.

Ennyi elég is volt. A magus jól vizsgázott nálam, igaz furcsa még nekem, hogy folyamatosan nyiklik-nyaklik, nem nagyon engedi pihenni a pilótát. De remélem majd megszokom, mert most még azért eléggé kifáradtam, pedig csak alig több mint két óra volt ez mai repülés.

Kicsit később megérkezett Dénes és Máté is, aki egy 60-as háromszöggel vitte a napot. Neki gratulálok. Mi többiek jót repültünk, lényegében mindenki eltekert és tudott távot repülni.

http://www.xcontest.org/hungary/repulesek/reszletei:beci/30.3.2011/12:14


safe landing

Macpara Magus 6 - 25

hosszú vívódás után megszületett a döntés, miszerint az idei évet a macpara gyár magus 6 ernyőjével repülöm. A verseny kategóriában ugyan látott már szebb napokat a cseh gyártó, főleg ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor a világ legjobbjai között számon tartott Valic testvérek fémjelezték az istállót.
Az utóbbi évek Ozone egyeduralmát nem sikerült megtörni, ezért jelenleg nem gyártanak szériában versenyernyőket. A legfrissebb modell a Magus 8 kizárólag team pilot-oknak vagy külön megállapodás alapján egyéni elbírálás esetében top pilótáknak elérhető.

A magus 6-ot 2008-2010-ig gyártották, jelenleg a mac kifutó modellje competition vonalon. Mivel korábban már repültem macpara ernyőkkel, bízom abban, hogy jól megfogjuk érteni egymást a kicsikével.

Lassan itt az igazi szezon és indulhat a rock&roll...

Brasil ROTA 1080 S.O.S.ertao 2007 Race&Rally

Egy régi, még 2007-es tartozásomat szeretném ezzel a bejegyzéssel leróni, leginkább magam felé, de remélem lesz aki érdekesnek találja:

 

1988-ban egy hideg téli napon léptem át első alkalommal az országhatárt, a vasfüggöny keleti oldaláról megcélozva a nyugati kapitalista fertő első fellegvárát, Bécs városát. A busz bepárásodott üvegén keresztül semmit nem láttam. Gyomromban éreztem a feszültséget, ami az ismeretlen felfedezésének izgalmában már az utazás eleje óta jelen volt.

Az érzés, évek, évtizedek alatt eltűnt. Nem tudom hová lett. Talán a sok kilóméter, a sok ország, város emésztette fel, amit azóta felfedezhettem? Vagy, úgy vált a múlt martalékává mint a karácsony előtti izgalom, amivel kisgyermekként a Jézuskát vártuk, és lestük odatette-e már a várva várt ajándékokat a fa alá? Már napokkal előtte sem aludni, sem enni nem tudtunk. Nem tudom. Érzem nem jól van így, de tehetetlen vagyok ellene, és irigykedve tekintek szerelmemre, aki az indulás előtti napokban telefonon bevallja, hogy alig bír aludni, mert izgul az én utazásom miatt.

Észak-Brazília. Most döbbenek rá, milyen keveset tudok róla. Szinte semmit. Még egy nagyobb várost is csak nehezen tudnék megnevezni, azt is csak a tengerpartról. Esetleg. Pedig már kétszer is voltam, igaz sokkal délebbre, Valadaresben.

No nem baj. Remek alkalom lesz megismerni az országnak ezen részét, ugyanis elhatároztuk, hogy részt veszünk az Xceara 2007 versenyt megelőző 8 napos túrán, ami céljait tekintve legkevésbé sem nevezhető egy túristákat a külvilágtól hermetikusan elzáró, tengerparti nyaralásnak.

Sokszor keveredek vitába ismerőseimmel, mikor újságolják, hogy milyen volt a Maldív-szigeteken, Dominikán vagy éppen Sri Lankán. Mindig megkérdem, voltak-e a helyiek között, igazán, a közepében. Nem a tengerparton, az elkerített ötcsillagos all-inclusive strandján. Hanem egy a turista paradicsomtól távol eső faluban, megnézni, hogy élnek, mit esznek, mit dolgoznak. Még számomra is hihetetlen élmény volt, mikor Tamaskó Gabival, egy friss „A” vizsgást is megszégyenítő rövid repülés után leszálltunk egy aprócska falu mellett. Majd Tamas, aki mint tudjuk, a nap bármely szakában tudja produkálni az éhség érzését, úgy döntött, hogy míg várjuk a visszaszállítást, kaja után néz. Itt? Kérdeztem hitetlenkedve, miután körbenéztem a nagyjából 80 főt számláló településen. „Rádiózz ha véletlen megjönne a kocsi” mondta, majd elcsámpázott messziről felismerhető fura járásával. Három perccel később egy megsaccolhatatlan korú öregasszony asztalánál várta a steak-et, amit frissen, kizárólag csak a faluban érkezett gringó részére készített, úgy, hogy Tamas sem lesz még idén szinkrontolmács brazíliában.

Na ezek azok a pillanatok, amikért én elindultam erre a túrára...

Ezen a sport, kultúrális és karitatív rendezvényen, ahol 8 nap 7 helyszínen vonul végig a karaván összesen 1080 km-en, és minden városban felállítanak egy rendezvény központot, 30 sárkányos és 8 siklóenyős vehetett részt idén. Vegyes társaság verődött össze. Francia, bulgár, izraeli, amerikai, portugál, kanadai és természetesen barzil pilóták. Rajtunk kívül még vagy húsz szervező gondoskodott rólunk és arról, hogy üzemeltessék a mászófalat, a drótkötélpályát, a trambulint, egy sárkányrepülő-szimulátort, az óriás kivetítőt és az orvosi és fogorvosi kocsit. Mindezeket a szervezők minden nap az aktuális állomáson felállították és a környékbeli emberek ha csak pár órára is, de élvezhették a számukra ritka és örömteli dolgokat.

Rettenetesen szegény, elmaradott részéről beszélünk a világnak, ahol az emberek nyomorban, szegénységben élnek, sokszor orvosi ellátás hiányában, éhezve, a higiénia tudatossága pedig enyhén szólva sincs beépülve a mentalitásukba. A túra szervezői próbálták azokat a számunkra teljesen hétköznapi dolgokat egy-egy napra becsempészni az itt élő emberek életébe, amelyek apró örömként mosolyt csalhatnak az arcukra. Gondolok itt arra, amikor az egyik vároban éjjel a főtéren zsákokból élelmet, higiéniai felszereléseket, oktatási szereket osztogattak és a közel 150-200 fős tömeg majd széttépte egymást, hogy egy-egy darabhoz hozzájusson, de közben sikítoztak, mosolyogtak, jól érezték magukat, és aki el tudott kapni valamit az azonnal kibújt a tömegből és hagyta, hogy  a többiek is jussanak valamihez.

A trambulinnál sorban álló gyerekarcokat mindenkinek látnia kellett volna, mikor 50 méteres sorban kígyózva álltak és kivárták azt az 1-2 órát mire rájuk került a sor és 2-3 percig élvezhették a türelmük gyömölcsét. A mászófal előtt nagy hanggal rivalizáló 10-13 éves srácok, mint mindenhol a világon ki akartak tűnni erejükkel, bátorságukkal. Az óriás kivetítő a kultúra becsempészését tűzte ki célul, ami brazíliában leginkább a még legszegényebb háztartában is megtalálható televízió feladata. Ezt erősen megkérdőjelezhető módon, szappanoperák formájában teszi, ezzel is jelentősen hozzásegítve a lakosságot a totális szellemi leépüléshez.

Az orvosi és fogorvosi vizsgálatokat eleinte minden esetben tartozkodó, bizalmatlan pillantások fogadták, de ennek leginkább a szélesebb körbeni felvilágosítás volt a feladata, mint az azonnali segítség.

Mázsányi mennyiségű rizs, bab, cukor, só, liszt került szétosztásra egy-egy állomáson, amiben mi is segítettünk mivel megkérték a résztvevő pilótákat, hogy vigyenek magukkal pár csomag élelmiszert és ahol leszállnak ott adják oda a rászorultaknak.

De, hogy ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a megérkezésünkkel. az előre lebeszéltek szerint, igaz pár órai késéssel de megérkeztünk a Recifei reptérre, ahol brazilosan nem jött elénk a kutya sem. Kétségbe esve kezdtünk telefonálgatni, ám senkit nem értünk utól, így másfél órai feszült idegeskedés után, tanácstalanul roskadtunk le a reptéri büfé asztalaihoz. Ekkor váratlanul megjelent értünk egy ember, sűrű elnézést kérve, hogy dugóba került. Nem fírtattuk, hogy miként lehet az, hogy a félórás utat nem tudta megtenni időre, amikor a gépünk amúgy is vagy 4 órát késett.

Beregisztráltunk a túrára, kaptunk frissen sütött húst slátával, és indulhattunk is a szállásra, ami Recife óváros részében, egy tiszta kultúrált kis hotelben volt. A welcome drink előnyeit élvezve, azonnal egy caipirinha markáns, semmihez sem hasonlítható ízével a szánkban, üldögéltünk a szálloda éttermében és mosolyogva gondoltunk vissza a megterhelő három napos tortúrára, amivel az utazás járt. A sokadik koccintás után belehajoltunk a fülledt brazil éjszakába.

Még szerencse, hogy az első napi 70 km-es feladatot, amit csőrlésből kellett volna megrepülni, a helyi légihatóság az utolsó pillanatban nem engedélyezte a zsúfolt légiforgalom miatt. Így hát volt idő kicsit az előző esti „fáradtságot” kijózanodni. Rögtön reggeli után elindultunk a második starthelyre Alianca-ba, ahol az volt a terv, hogy csinálunk egy rövid feladatot, majd mindenkit visszahoznak a városba és a következő nap ugyanonnan már a rendes terv szerinti feladatot repüljük.

Felértünk a starthelyre ahol bika erős szél fogadta a több mint 30 pilótát. Már dél küröl járt az idő amikor még semmi jele nem volt annak, hogy  kiépül a várt felhőút és az ordas erős szelet kicsit megfogva lehetőséget biztosít nekünk az első napi várva várt repülésre.

Pár óra türelmetlen várakozás megtette hatását, és három bátor vállalkozó is akadt aki elstartolt, de az erős szélben alig-alig haladva előre, termik hiányában éppen csak nem tolatva szálltak le a hegy elé. Ezzel pontot is tettek az aznapi repülés végére. Nem bántam, mert a másnaposság eléggé kínzott és még bele kellett szokni a szinte elviselhetetlen hőségbe is.

Másnap már kora reggel nagy sürgés-forgás volt, ugyanis nem csak a szokásos reggeli feladatokkal kellett megbírkozni, hanem az összepakolással és a csomag elkészítésével is  a következő állomásra szállításhoz. Ez abból állt, hogy mindenki kapott egy kis hátizsákot, meg minden napra egy pólót ami a rendezvény hivatalos viselete volt, kötelező jelleggel. Ezen kívül csak alsónadrágot, zoknit és esetleg egy-két rövidgatyát lehetett vinni. Illetve ami belefért abba a kis zsákba. Mivel semmi nem fért bele, így hát kb. annyi cuccal indultunk neki a túrának, amennyivel itthon a strandra talán kimennék. Ezeken kívül kaptunk, szárított banánt, energizáló port, függőágyat arra az esetre, ha véletlen ránk sötétedne kint a bózótosban és nem találnak ránk, tudjunk hol aludni, és semmiképpen nem szabad éjjel gyalogolni a skorpiók és a kígyók veszélye miatt.

Korán, fél 8 körül starthelyen volt mindenki. Gyors szakértés után, amiből mi egy szót nem értettünk mivel angol briefing nem volt, mindenki készülődött a starthoz. A napi feladat 173 km. Ez pont annyi, amit otthon idén sikerült megrepülnöm. Tehát az egyéni csúcsomat kell „csak” hozni és célban vagyok. Mivel kamerázgattam kicsit, azon kaptam magam, hogy mindenki a levegőben van az ernyők közül csak én vagyok a starthelyen. Gyorsan bekészültem és mentem a többiek után, de rettenetesen frusztráló volt látni, hogy felhő alatt már hátszélben nagy sebességgel távolodnak. Az első 50 km minden pillanata egy küzdelem volt. 1000-1200 méteres alap, gyenge termikek, és az előttünk húzódó, pár kisebb hegyvonulat miatt is amit át kellett repülni. Ez nehéz feladat volt, és az alacsony felhőalap miatt taktikusan kellett haladni, így a srácok az élbojban belassultak.

Már majdnem beértem őket, szinte karnyújtásnyira kerültek tőlem, amikor a bulgár srác ki is koppant, nem tudta átütni a hegyeket. Tamaskó meg lemaradt a többiektől, őt beérve gondoltam ketten könnyebb lesz. Ellenben rászopódtunk a kb. 600 méter magas fensíkra és majdnem rá is kellett szállnunk. Még szerencse, hogy idejében kifordultunk és az erős szélben épp annyit tudtunk visszafele menni, hogy egy erős lifttel mindketten kitekerve átjutottunk ezen a nehéz szakaszon. Innentől kezdve kicsit könnyebb volt, emelkedett az alap és már síkság felett repültünk. A rádióban hallottam, hogy az izraeli is kikoppant, de közben utólértem az amerikait a boomerang 5-tel, viszont Tamaskó meg meglépett. láttam, hogy jobbra elment a kurzustól. Nem követtem, hanem inkább a magam feje után a már 2700 feletti magasságokkal haladtam a cél felé. Közben az amerikai is elveszett a szemem elől, ő balra a kurzustól lemaradt kicsit. Voltak nehéz pillanatai a repülésnek. Meg kell valljam nektek, hogy az idén jó formában éreztem magam, több mint 1500 km-ert repültem, ebből négyszer 100 km felett, de néha arra gondoltam, hogy én erre itt még nem vagyok kész. Aztán csinálod tovább és már gondolkodsz a következő lépésen, már nézed a következő felhőt, az érzés halványul, és már csak arra emlékszem tisztán, hogy a végén kisímult az egész és jó emlékeim maradtak erről a napról. Talán valahol a közepe után jártunk, amikor úgy szorítottam a fékeket, hogy belilult az ujjaim vége, Pepó hangja zökkentett ki az aktuális „mi a fenét keresek én itt” gondolatmenetemből. 100 körül szállt le. Nem volt szerencséje, úgy érzem utána már jelentősen bejavult. Később hallottam amint tamaskó is a bejelntkezett, 12 km-rel a cél előtt leszállt. Az amcsival egyszerre siklottunk a célra, és ott még repültünk kb fél órát. Videózgattam a levegőben, és közben arra gondoltam, hogy 2000 méteren vagyok, 3 m/s-os emelésben, 173 km repülve, csak tovább kellene menni azt a 200 km megcsinálni. De mivel megkértek minket, hogy ezt ne csináljuk, és arra gondoltam, hogyha ez az első repülésem itt akkor milyen lesz a többi, és megnyugtatva magam, leszálltam a hivatalos leszállóban. Persze egy kisebb tömeg gyűlt össze, és a három sárkányoson kívűl még egy brazil ernyős is ott várt már, ő ért be elsőnek mi csak mögötte jöttünk.

Mivel a leszállóban az ordas szél hordta a port, lehetetlenné téve a hajtogatást, ezért a tömegtől elköszönve egy terepjáró bevitt a kis falucska központjába. Itt még nagyobb tömeg volt és persze mindenki meg akarta fogni az ernyőt, a beülőt, a műszereket, a gringót (ez én vagyok, a braziloknak ugyanis minden külföldi gringó). Körbeálltak vagy ötvenen, és bevonva 2-3 helyi arcot, különböző korosztályból, összehajtuttok cellára a cájgot. Kicsit beszélgettem a helyiekkel, akik élvezték a nagy felhajtást, ilyen mértékű rendezvény talán még sosem volt náluk. A falu apraja, s nagyja ott volt. A lányok persze a legjobb ruhájukban, szépen kisminkelve, a fiúk pedig sürögtek-forogtak kürölöttük. Az egyik helyi vagány odajött hozzám és büszkén dicsekedett nekem, hogy neki van egy Guns and Roses lemeze otthon. Erre én elismerően bólintottam és sután megveregettem a hátát. Nem tudtam mit kellene mondanom.

Egyébként a világnak ebben a szegletében az a szokás, hogy a hüvelykújjukat felfelé mutatva fejeznek ki többféle gondolatot, érzést az emberek. Jó ez köszönésre, nyugtázásra, elismerésre, barátkozásra, szóval majdnem mindenre. Ezt megtanulod és már képes vagy a kommunikáció alapjaira.

Másnap reggel a Junco do Seridó nevű falu felett lévő frissen kialakított starthelyen voltunk. A szokásos erős szél fogadott minket. Ez már nem is lett volna olyan nagy baj, de az időjárás tréfás kedvében volt, az előző napi bomba idő után most kék ég ameddig a szem ellátott és termikeknek jelét sem mutatta. Ahogy teltek az órák egyre jobban hajlottunk arra, hogy kocsival utazzunk tovább. A starthelyen összegyűlt 3-400 fős tömegnek és a megjelenő médiának viszont kellett valami produkció. Ezért az egyik sárkányos bevállalta, hogy feláldozza magát a hírnév oltárán. Nekünk az erős szél szegte kedvünket, nekik pedig a leszállókban nem túl gazdag környék. Végül a tömeg hihetetlen ovációjával elstartoló sárkányos tíz perc nullázgatós sodródás után siekeresen leszállt a falu mellett.

A harmadik napunk így repülés nélkül ért véget és kocsikkal, buszokkal érkeztünk meg a 4. állomásra, észak-brazília második leghíresebb távrepülő helyére Patúba. Természetesen itt is voltak rendezvények, ugyanis a szervezők egy része már a hajnali órákban átjött ide és felépítették a szükséges felszereléseket. Este pedig hasonlóan az előbbi állomáshoz itt is óriási hepaj zajlott. Ezen a pilóták nagy része már nem vett részt, a következő napi nagy repülés reményében inkább a pihenést választottuk.

A patúi starthely teljesen rendezett, elég nagy és az erős szél ellenére sem tűnt veszélyesnek, mivel aránylag meredek és jól le lehetett menni az alsó részében, így ha nem tudod kifogni a hoszabb almulást akkor is van időd belépni a gyorsítóba. Ennek ellenére voltak rontott startok, sőt egy ernyő landolt a sűrű 2-3 méteres bózótosban a starthely mellett. Rossz ómen, gondoltam, de azért kapkodva készülődtem, mert a többiek már startolgattak. Pepó és Tamas már a levegőben, de várnom kellett az almulást. Sikerült minden gond nélkül utánuk erednem. Már felhőalapon voltak – no, senki ne gondolja, hogy ez itt egy űrsétát jelent, kb 1300-on – amikor lassan az erős szélhez képest gyenge liftekkel emelkedtem feléjük. Mikor nagyon elsodort hátra a lift, akkor félgyorsítós előresiklás és megint tekerés. Egyre feljebb és feljebb jutva azt gondoltam, hogy Pepóék is ezzel a technikával várják, hogy fentebb menjen az alap. Na nem ez volt. Mint kiderült rám vártak, csak még akkor nem kapcsoltam be a rádiómat. Mire elértem az alapot, Tamaskó jól beszopódott a hegy elé nivóban. Az egyik visszasiklás nem sikerült neki. Óriásinak tűnő magasság különbség lett köztünk, amit Pepó már nem bírt cérnával és átkiáltott, hogy induljunk el. Gondoltam Tamas már lehet leszáll a hegy elé, nem érdemes rá várni. Gyerünk! Szépen, kicsit eltartva egymástól pásztáztuk a terepet termik után kuatatva. Ekkorra már elég szépen alakultak a kumók, de pont előttünk a kurzuson kikékült. Pepó jóval nagyobb tapasztalatában bízva – most már a bekapcsolt rádión – rákérdeztem, hogy merre, mert nem tudtam eldönteni a nagy kéket, hogyan próbáljuk kibekkelni. Megállapodtunk a jobbos eltartásba, de a magasságunk vészesen fogyott. Nem elfelejteni, hogy kb. 1300-ról indultunk. Kicsit távolabb egy nagyobb, hegynek látszó sziklát vettünk célba, mint utolsó reménysugár, de sajnos egyikünk sem érte el az oldalát. A lábánál fekvő picike faluban szálltunk le egymás mellé.

Tamaskó 10 perc múlva elment a fejünk felett aránylag magasan. Később kiderült 60 km-ig jutott.

Mi a falu teljes lakossága előtt összepakoltunk és az egyetlen kocsival ami előkerült, gyors alkut követően vissza a starthelyre. Ugyanis valami oknál fogva nem sikerült rádió kapcsolatot teremteni a szervezőkkel.

Még alig múlt 11 mikor visszaértünk a starthelyre. Sárkányosokkal volt tele, akik készülődtek a startra. Ekkorra már megint a teljes látóhatárig kék ég lett és a kondiciók nem látszottak javulni. A döntésünk az lett, hogy kocsival megyünk, nem próbálkozunk újra.

Ezen a napon ez volt a második hibánk. Az első az volt, hogy belementünk a kékbe. Igaz nehéz kérdés ez, mert nem nagyon lehet várakozni a starthely előtt az erős szél miatt. Az ugyanis mindig magában hordozza a veszélyt, hogy amikor siklanál vissza a hegy elé újabb termikért, esetleg nem érsz vissza nívó felett és a rotorban senki nem szeret landolni. Tehát inkább mégy, sodrodsz a széllel és reménykedsz.

Megdöbbenve vettem este tudomásul, hogy Brett (usa) és Hagai (izrael) beértek a célba, ami Quixada volt 200 km távolságban. A többiek ugyan 60-90 között szálltak le, de így is nagyon csalódott voltam.

Sebaj, van még sok időm és egy jó verseny előttem és pont most értünk a jövő heti verseny helyszínére, Quixada-ba.

A quixadai starthelyről már rengeteg filmet láttam, de valahogy nem ilyennek képzeltem. Kicsi és meredek. A teteje ugyan lapos és nagy, de onnan lehetetlen startolni a szél miatt.

A szél. Biztos hallottátok már történeteket az itteni erős szélről. Na, én azt mondom ki kell állni a starthelyre és szembe kell azzal nézni. Elhihetitek, minden igaz amit mondanak.

Mikor felértünk, én rögtön azt mondtam, hogy kocsival megyek tovább. Itt én nem fogok startolni. Nem meghalni jöttem én ide. A fejem letépte a nyakamról a folyamatos sűvítő k-dk-i szél. Gondoltam, majd biztos almul kicsit és akkor esteleg majd meglátjuk. Hát nem nagyon mutatott hajlandóságot.

Dimitar Valkov, a bolgárok egyik kiválósága, SOL team pilot, aki céltáv vilagrekord reményében utazta át a világot, kikaserolt. Mivel nagyon eltökélt volt a világrekord kisérlet miatt nem lepett meg, még akkor sem, ha láttam a három brazil pilótát Ceceu-t, Raffael-t és Ceara-t (becenevek, és akkor még Frank Brown nem volt ott, ezek akik egy héttel később megrepülték a világrekordot), elpakolni és lementek a szállásra. Ők ugyanis ha nem tudtak reggel 8-ig elsartolni akkor aznap már tudták, hogy a legnagyobb ellenfél győzőtt ellenük. Az idő.

Szóval Dimitar odaállt a starthoz, öten fogtuk az ernyőt, volt egy fél perc amikor talán jónak tűnt, ránknézett és kérdezte jó-e. Mi meg rábólintottunk. Talán nem kellett volna, de a segíteni akarás nagyobb volt mint a felelősség érzet. Egyből felesett a starthely fölé, majd felgyorsítón is és full gázon is tolatott be hátra. Ekkor már aggódtunk nagyon és tudtuk hiba volt átvállalni a startmarshall szerepét. Nagyon alacsonyan kifordulva, nagy ívben beszállt abba a völgybe a starthely mögött, ahol Pepó eltörte a kézet öt éve, amikor Szilárdék a világrekordot repülték. Dimitar megúszta, csukás nélkül landolt.

A felhők sem alakultak jól, ezért mindent mérlegelve megint a négykerekű utazás mellett döntöttünk. Ipu több mint 200 km-re volt Quixada-tól.

Ekkor már egyre jobban elhatalmasodott a csalódottság rajtunk. Az 1080 km-ből eddig 190 km-t repültem, és már csak két nap van hátra. Az is csak 300 km összesen. Ellenben engem motivált az ország ezen részének megismerése, az utazás, a felfedezés meg az ismeretszerzés.

Pepó sokat mesélt nekem arról, hogy mikor Quixada-ból repülnek akkor 200 km-re a starthelytől van egy kb. 800 méter (AGL) magas plató, ami azt jelenti, hogy onnan megemelkedik a talaj szintje majd 600 métert és úgy is marad. Arra tippeltünk, hogy talán itt lesz a következő starthely. Igazunk lett. A plató tetején csináltak egy írtást az erdőben. Mivel az út a kurzustól eléggé balra esett, ezért betettek egy fordulót. El kellett menni jobbra 12 km-t a start után és utána be hátra irányba. Reggel már a buszon hallottuk a rádióban, hogy 50 km/h feletti a szél. Felérve tapasztaltuk, hogy nem hazudtak. Az idő nem akart kiépülni. Megint kék ég és erős szél. Pepó szerint ez az itt ritkán tapasztalt szar idő jön velünk és ezért nem változik igazán napok óta semmi.

Délután egyig várakoztunk türelemmel. Lassan jöttek az almulások és talán egyre hosszabbak is lettek, de a cumulusok nem nőttek a fejünk fölé, és ez mindenki lendületét megtörte.

Aztán persze megint jött Dimitar, aki ismét nem bírta tovább cérnával. Rábeszélte az amerikait és az egyik brazilt, hogy jó lesz ez. Gondoltuk, majd kiderül és még kettőkor is el tudunk startolni ha láthatóan repülhető. Egy órán belül két brazil, az amcsi, meg a bulgár elnyomta, majd még az izraeli is utánuk eredt. A startok elég kacifántosak voltak, és utaná egyből csak függőleges sebeséggel haladtak. Az látszott, hogy valamit lehet maszatolni, de többet nem tudtunk meg, mert nem felestek alapra és elindultak, hanem hátrasodródva tekertek és amíg láttuk őket az nem volt biztató. Pepó meg Tamas ismét úgy döntöttek, hogy nem repülnek. Mivel a legtapasztalatlanabb voltam a csapatból, úgy éreztem hallgatnom kell a jó szóra, csatlakoztam a buszos bandához. Még egy nap elment, a kilóméter nem gyarapodott, viszont a folyamatos utazástól már egyre fáradtabbak lettünk. Már előre féltem a 300 km buszozástól.

Később kiderült, az amerikai és egy brazil 100-nál szállt le, pont az út mellé, az izraeli 60 ig jutott, kis túrával elérte az utat. Dimitar viszont, mint ahogy a többiek sem, nem csinálta meg a kijelölt fordulót, az erős szél miatt lehetetlen volt. Repült kb 30-at és beszállt abba bozótosba amitől rendezők próbáltak minket óvni. Rádión nem találták, gyalog nem ért ki, mert ugye itt hamar sötétedik és túl későn startoltak. Elérkezett a pillanat amikor a szolgálati függőágy hadra fogható lett. Megette a szárított banánt, megitta a tartalék vizét és keresett két közeli fát, majd lepihent. Nem tudom milyen volt az éjszaka, de mikor próbáltam kérdezni pár nappal később, hát nem volt őszinte a mosolya. Másnap aztán valahogy összeszedték, de már repülni nem tudott, csak harmadnap találkoztunk megint a végállomáson.

Úton a két pont között 300 km tettünk meg, olyan 7-8 óra alatt. Még pár sárkányost össze kellett szedni és a brazilok egyébként sem kapkodósak.

Figyeltem a tájat a busz ablakából,míg a többiek jobbára nyitott szájjal, logó fejjel, horpasztottak. Itt már ritkás pálma erdők kezdek feltűnni az utat szegélyezve, hajladozva a még itt is folyamatos DK-i szélben. A túra elején többnyire zöldelő buja növényzet takarta a földet, rengeteg cukornád ültetvénnyel és burjánzó műveletlen területekkel. Majd Patutól már a sivár, kiszáradt nővényzet uralkodott, szinte sehol egy zöld folt, rengeteg vízgyűjtő, amiből az emberek és állatok egyaránt megszerzik az életet adó vizet. Hogy ebből miként lett most ismét már-már dzsungelre hajazó környezet, azt nem tudtom. Észrevétlenül változott a táj, vagy csak elszundítottam a többiekkel? A ritka autós forgalom mellett, sokszor szamár és lóháton igyekeznek a közeli városból hazafelé a számtalan tanyára az emberek. Bekkukantva a lassan zötykölődő buszból az általában ajtó és ablak nélküli viskókba, amelyek az utat szegélyezik a falvakban, városokban, szomorú, szegényes látvány tárul az utazó szeme elé. Öten, hatan laknak 15-20 m2-en, bútor nincs, csak függőágyak lógnak keresztbe abban az egy laktérben amiből áll a kis viskó. Talán egy kis konyha van, de a fürdőszoba kifejezés biztos, hogy ismeretlen számukra. Több százezer, akár több millió ember él ilyen körülmények között ebben az országban. Megdöbbentő a nyomor. Megismerését kötelezővé tenném minden harácsoló honfitársunknak. Mikor hazaérkezésemet követően betettem a mosnivalót a gépbe, rögtön felrémlett előttem a kis házikó udvarán a kút mellett kézzel mosó nő képe, vagy a folyóparton mosófával csapkodó asszonyok emléke, és a mellettük a szappantól habzó testtel visongató gyerekek hangja. Tudom, hogy afrika bizonyos részein még ennél is rosszabbak a körülmények, de én azt még nem láttam. Nekem ezt kellett feldolgoznom. Az emberek viszont nem voltak szomorúak vagy boldogtalanok. Élték az életüket, szépen, ahogy én megfigyeltem elég nagy unalomban és haszontalanul, de vidáman.

Elérkezett az utolsó starthely: Luzilandia. Hegy sehol, innen síkság az óceánig, nagyjából 100 km. Tehát csőrlésből kellett indulni. Ez nekem nem okozott gondot, még Pepó is csörlőzött már párat, de Tamas csak indulás előtt jött le Kalocsára és három esti húzás után felkészültnek érezte magát az egyenlítő környékén belehajolni az 5-ös liftbe a kötél végén.

A szervezőkkel a harmadik napon Junco de Serido és Patu között kimentünk egy katonai reptérre csőrőlni. Gondoltuk repülünk inenn egy jót ha már a napi starthely nem adta. Hamar kiderült, hogy ezek nem tudnak csak sárkányt húzni. Próbáltam magyarázni, hogy miként kellene helyesen – most jól jött a pár évvel ezelőtti csőrlőkezelői vizsga és a baráti társasággal üzemeltetett csőrlővel való gyakorlások – csinálni, de az istennek nem akarták megérteni, hogy nem fixen befékezett kötéllel kell az autó sebessége által felhúzni az ernyőt a levegőbe. Pepó lett a próbababa én meg beültem a csőrlős mellé és adtam az instrukciókat, kezemben egy ordas nagy tőrrel (vágókés nem volt a csörlőn), ha bármi baj lenne. Három húzás után sem teljesen értették, de indulnunk kellett, lejárt az időnk. Állította az ember, hogy nem lesz baj, most már majd meg tudja csinálni. Nem voltam benne biztos.

Ennek tudatában érkeztünk reggel a helyi pályára. Nem túl hosszú de jó minőségű salakos út, hozzá elég erős oldalas szél fogadott.

Az időjárás kezdett kiépülni, szépen dolgozott és jöttek is a kumók már 9 kor olyan volt a felhőkép, hogy a fal adta a másikat. Gondoltam még egy gyakorlás nem árt, és megmutatom nekik megint, biztos ami tuti. Felhúztam Pepót.  Kicsit szokatlan volt a szerkezet, de nem volt gond. Ki is tekert és szép lassan, már felhőalapon látszott az omega 7. Tamaskó könyörgött, hogy őt is én húzzam fel, de már megbeszéltem a sráccal, hogy leszek én a következő, hogy tudjon gyakorolni. Ketten összedolgozunk. Erre a két csörlőkocsi közül a másik állt oda elém. Na barátom, engem biztos nem húzol fel. De, hogy ő ért hozzá és nyugodjak meg. Nyugodt vagyok, de  engem az húzzon akit kiokosítottam.

Felhúzta a brazil gyereket. A jóisten tekinthetett le rájuk mert nem volt gond a húzásnál. Ő is kitekert. Már nagyon be voltam izgulva J, mert ugye napok óta nem sikerült repülni.

Felhúztak, rendben ment, beleoldottam egy erős liftbe ami kicsit gyengébb lett aztán, de azért szép lassan felkapaszkodtam alapra. Sodort a szél de nem olyan durván mint a korábbi repülések alatt. Közben hallottam rádión, hogy Pepó leszállt 10 km-nél, és a brazilnak sem adta csak odáig. Megijedtem, csak kirakat idő lenne? Gyönyörű felhőút, klasszikus álomszép cumulosok. Kicsit oldalas volt a szél, rá kellett tartani a kurzusra, de jól alakult, élveztem a repülést, és egyre magasabbra ment az alap.

Eljátszom a gondolattal, hogy milyen lesz a célba érés, ám arra riadok, hogy, Pepó ráförmed Tamasra rádión, hogy kitörésben van a kötélhez képest és csináljon valamit mert nagy baj lesz. Később tudtam meg, hogy Tamas két húzása sem sikerült, a csőrlőkezelővel mindketten bénáztak és vak vezetett világtalant (ez csak a csőrlésre vonatkozik, mert Tamas egyébként tapasztalt, jó pilóta). Brett-nél is kitörésben nem engedtek a kötélerőből, és nem nagy magasságból ugyan de jókorát esett. Az izraeli srácnál is volt valami para, és ezek után úgy döntött a banda, hogy nem kockáztat, profi csörlőkezelő hiányában nem startoltak többet, pedig az időjárás bombasztikus lett.

Kicsit több mint féltávnál már láttam az óceánt. Gondoltam megint beérek a célba, ez talán kárpótol a sok elrontott nap miatt. Még akkor sem gyanakodtam, mikor megláttam, hogy az addig mesébe illő felhőútnak minden átmenet nélkül vége lett. Nem baj, kékben repültek a srácok 200-at is a minap. Az a 40 ami hiányzik az még két-három termik és jöhet a vacsora. Ahogy elhagytam az utolsó felhőt, szép lassan csökkent a sebességem. Észrevettem, hogy a füstök a talajon fekszenek, de ami nagyobb baj volt, hogy rossz irányba. Úristen, szembe fúj a szél. Most tudatosult bennem, hogy az úgynevezett sea-breeze hatása már itt érezhető, de ami eddig elhozott minket idáig az most a közelebbi part felől köszönt be. Hibáztam megint, mert nem szálltam le azonnal. Nagy magasságom miatt nyomtam neki előbb fél, majd full gázt. Ennek az lett az egyenes következménye, hogy mire talajközelbe értem, csak félgyorsítón nem tolattam. Magam alatt az egyetlen leszálló egy poros focipálya volt. Úgy betolattam, hogy a számomra megfelelő utolsó sarokba éppen csak befértem. A pálya után tíz kilóméternyi bozót. Fél órával ezelőtt még a célban láttam magam, most meg örülök, hogy épségben leszálltam. 

Persze az egész falu kisereglett megnézni amit talán még sosem láttak. Segítettek cellára hajtani a cuccot. Közben szél hordta a port és mindenem telement vele. Úgy éreztem, hogy a világ legporosabb részére érkeztem meg.

A tömeg bekisért a falu központjába, amit egy szegényes kis templom, egy ajtó nélküli boltszerű kis viskó és mellette egy hasonló kocsmaszerű dolog reprezentált.

Leszállás előtt jeleztem rádión, a helyzetemet és landolás után pedig az egyik sárkányosnak bemondtam a falu nevét is, aki tovább adta a repülési frekvencián. Egy dolgom volt várni, hogy jöjjenek.

A tömeg kb két óra múlva kezdett oszlani körülöttem. Már csak pár tíz főből, inkább gyerekekből alló csoport bámészkodott. Egy helyi terminátornak látszó fickó félrészegen, előbb csokit és narancslevet hozott nekem, majd később egyre jobban felbátrodva, érdeklődött, hogy van-e telefonom, dollárom, vagy kamerám. Állította, hogy nem fog értem jönni senki, de aludjak nála nyugodtan. Ahogy telt az idő, egyre erőszakosabbá vált az új „barátom”. Rádión nem jelentkezett még senki, nem tudtam mikor jönnek értem, de azt tudtam, hogy lassan elkezd mejd sötétedni. Jött egy pick-up és megállt, ránézésre valami szerelő csapat. Hirtelen gondoltam megpróbálom. A bal oldali sráctól kérdeztem beszél-e angolul, aki meglepően jó angolsággal válaszolt. Megkértem vigyenek el Luzilandia felé. Sajnos nem arra mennek, és a legközelebbi aszfaltút 40 (!) km-re van. Mivel éreztem, hogy itt semmi esetre nem szabad maradnom, megkértem, hogy mindegy hová csak vigyenek el. Akár a következő faluba is jó lesz, majd rádión megtalálnak a szervezők. Elmondtam a srácnak, hogy ez az ember veszélyes és nem szeretnék itt maradni a faluban. Megsajnált és felvettek. Kiderült, hogy az áramszolgáltató emberei és karbantartást végeznek a környéken.

Tíz perc földúton rázkódás után megreccsent a rádióm, majd lassan érthető beszéddé változott a recsegés. Már jönnek értem. Újabb tíz perc múlva szembe találkoztunk a terepjáróval ami engem keresett. Hálásan elköszöntem megmentőimtől és elindultunk Luzilandia felé. A következő 50 km-t kizárólag olyan földúton tettük meg, ahol csak a jobb terepjárók képesek elmenni. Kaptunk egy defektet is, így több mint 3 óra múlva kb 9kor értünk Luzilandiába.

A szállás egy puccos szálloda volt kis bungallókkal a folyó partján és elegáns étterem óriási kerttel és stranddal és egy kis motorcsónak kikötővel.

Meglepődve vettem tudomásul, hogy rajtam kívül még két sárkányos érkezett meg, ugyanis a többiek mindannyian busszal jöttek. Megvacsoráztam és elaludtam egy függőágy ringató karjaiban, várva a többieket a záróvacsorához. Legalább öt kiöltözött felszolgáló toporzékolt és folyamatosan tartották melegen a megrendelt kaját. Valamikor éjfél után felriadtam és már senki nem volt ott. A pincérek eltűntek, a kaja sem volt már kitálalva, pár ember ivott a bárpultnál. Nem tudtam hová tenni a dolgot, hát elmentem lefeküdni a szobába.

Miután a csapat nagy része nem tudott eltekerni, buszra, kocsiba, teherautóra szálltak és neki vágtak az úton 114 km-es távnak. A baj csak az volt, hogy itt már nem nagyon voltak aszfaltutak. A táv felének megtétele után először a teherautó akadt el, majd annak segítségére siettek és a busz is. A srácok – szerszám nem lévén – puszta kézzel kaparták ki a homokból a kocsikat. A sokadik ásás-kaparás után rájöttek, hogy ezen az úton nem jut át csak a négy terepjáró. Vissza kellett fordulni a busszal meg a teherkocsival. Az nem kevesebb mint 50 km földút, plusz körbe állítólag 300 km volt az aszfaltúton a távolság.

Reggel 7 után egy eléggé megtört társaság esett be a szállodába. Pepót és Tamaskót csak este láttam a vacsoránál újra.

A banda nagy része már délben felkelt és strandoltunk a folyóban, majd elmentünk egy túrára a közeli homokdűnéket megnézni. Vittünk ernyőt is, de nem lehetett meglejtőzni a dűnéket csak kutyázni, a bika szél egy idő után besodort hátra, így nem erőltettem a dolgot. Egyik brazil srác, aki annak ellenére repül sárkánnyal, hogy kerekesszékes, felcsörőlték a helyi reptéren és a tvsek és fotósok nagy örömére leszállt mellettünk a dűnéken. Elismerésre méltó ahogy ez a fiú éli az életét, végig jött velünk a túrán és ahol tudott repült.

A szervezők úgy döntöttek, hogy a csúszás miatt maradunk plusz egy napot és este lesz a closing ceremony.

Másnap mindenki kipihenve indulthatott haza vagy az Xceara 2007 verseny helyszínére, vissza Quixada-ba.

Összeségében a remélt 1080 km helyett nekem be kellett érnem kb 240-nel. Viszont ha melléteszem azt, hogy idén tavaszig még nem volt 100 feletti repülésem, akkor az itt bezsebelt 175-ös táv már önmagában is megérte.

A 200 feletti repülésre meg ott lesz egy teljes hét Quixada-ban és a 60 profi versenyző mellett már csak összejön a dolog...

Folytköv / cooming soon: Xceara 2007 igaz története